Sára Jenő
Sára Jenő lelkében bohém művész, életében nagyon ösztönös megérzésekkel, rendkívül tudatos gondolkodással, nagy tudású, precíz és áldozatos tanár volt, aki részletekbe menően átadta a zongorázás szeretetét, ismeretét, tudását, kompromisszumot nem elfogadva tanítványainak. Felvértezett minket a zongoraművész szakma megtanulásához és műveléséhez szükséges alázatos tudással az alapoktól a legmagasabb szintig. Apám helyett Apám, életem meghatározó alakja, példaképe, később kollégám és barátom volt. Mindezt, köszönöm neked Jenő!
Kollonay Zoltán
Sára Jenő az egész életemet meghatározó tanárom volt. Tíz éves voltam, amikor a tanítványa lettem és egy éven belül annyira megszerettette velem a zongorázást, hogy a zongoraórák és a gyakorlás lettek a legkedvesebb elfoglaltságaim. Az az igény és alázat, ahogyan Ő viszonyult a zenéhez, példaként áll előttem. Amíg nála tanulhattam és segítségével megismerkedhettem a zongorairodalom szebbnél szebb műveivel, egyre nagyobb örömet okozott a zenélés. Ez az élmény gazdagabbá tette az életemet és megfogalmazódott bennem, hogy a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb dolog a zenével való foglalkozás. Az Ő hatására boldogan és büszkén választottam a zenei pályát. Amikor már nem voltam a tanítványa és később, amikor kollégája lettem, akkor is ugyan azzal a szeretettel törődött velem és számíthattam a támogatására mind szakmailag, mind pedig magánemberként. Az utolsó pillanatig a tanáromnak tekintettem, és ha tehettem, bementem az óráira, mert mindvégig tanulhattam tőle. Csodálhattam színes, humoros egyéniségét valamint mérhetetlen tudását és fantáziáját, amellyel eljuttatta növendékeit a művek megértéséhez és legkifejezőbb, leghitelesebb előadásához. Minden igyekezetével azon fáradozott, hogy azt az érzelmi gazdagságot, amit csak a zenében lehet átélni és kifejezni a legnagyobb mélységekig átadja a diákjainak.
Nagyon hálás vagyok, hogy a tanítványa lehettem. Most, hogy már nincs közöttünk, a hiánya pótolhatatlan, de mindaz, amit tanulhattam tőle, mércét és irányt ad a munkámban és követendő példaként megmarad egész életemben.
Süvegné Csapó Gabriella
Jenő Bá’ meghatározó egyéniség volt, lehetett szeretni vagy nem, de mindenkire hatással volt. Emlékszem az érzésre, amikor egészen kicsi gyerekként megláttam a zongora vizsgán, félelemmel vegyes tiszteletet éreztem, de minden vizsga után volt egy-két jó szava, még akkor is, ha éppen nem volt tökéletes a produkció. Amikor a növendéke lettem, mindig csodálkoztam a hihetetlen optimizmusán, hogy mennyire biztos benne, hogy menni fog a legnehezebb darab is. Feltétel nélkül bíztam benne, bár tudtam, hogy elképesztően magas a mércéje. Rengeteg instrukciója csak felnőtt fejjel, jó néhány szakmában eltöltött év után vált világossá. Mindig szakított időt arra, hogy meghallgasson, akkor is, amikor már nem ő tanított. Minden koncertemre eljött, és mindig ő volt az első, akit megkérdeztem: ”Na, milyen volt?” Hiányzol, Jenő Bá’!
Tóth Anikó
Sára Jenő, Jenő Bá’– ahogy a tanítványai hívták – a növendékektől mindig a maximumot követelte, és ennek meg is lett az eredménye azoknál, akik szorgalmasan gyakoroltak. Egyik legnagyobb szakmai sikeremet az ő tanítványaként értem el. A növendékeiért mindent megtett, mindig kiállt értünk, ha probléma adódott. Sokszor a szabad idejét, hétvégéit is ránk áldozta. Felejthetetlen humora a zongoraórákon is megnyilvánult. Neki köszönhetem, hogy ezt a nagyon nehéz, de gyönyörű szakmát választottam. Kezdő tanárként is sokszor kértem tőle tanácsot, és a jelenlegi munkám során is rengeteg olyan szakmai fogást használok, amelyeket nála, tőle tanultam. Tanítványaimnak gyakran mesélek az órái hangulatáról, és kivételes egyéniségéről.
Gáspárné Tóth Marica
Gyerekként úgy emlékszem Sára Jenő tanár úrra, mint tanszakvezetőre. Ha megjelent a folyosón, vagy a Széchenyi utcai Zeneiskola csellótermében, ahol a zongoravizsgák zajlottak, szikár alakja tiszteletet parancsolt, gyermekként kicsit féltem, tartottam tőle. Tudtam, hogy Ő olyan szakmai tekintély, aki előtt zongorázni nem mindennapi dolog. Aztán elvégeztem a zeneművészeti szakközépiskolát és főiskolát, majd visszakerültem az „Alma Mater”-be zongorát tanítani. A főnököm, tanszakvezetőm lett. Már másképpen néztem rá, észrevettem, hogy a mord arc, szigorú vélemény mögött mennyi emberség, humor van. Szerettem vele beszélgetni. Kezdő tanárként sok mindenben kértem a tanácsát. Annyira jó volt, hogy azt mondta, nyugodtan kérdezzek és láttam, hogy mennyire segít nem csak nekem, másoknak is. Láttam, milyen elhivatott, hogy a tanítás az élete, milyen kimagasló munkát végez, milyen nagyszerű eredményeket ér el növendékeivel. Szerettem ahogyan, amilyen légkörben vizsgáztattunk, ritkán láthatunk olyan embert, aki a magas szakmaiság mellett megőrzi humorát, cinkosan összekacsint egy-egy produkció után a szereplő gyerek tanárával, egyenes, mindig megmondja a véleményét és segítőkész marad. Örökké hálás vagyok neki mindazért, amivel tanári munkámat segítette.
Szeretettel emlékezve
Pólikné Smid Ildikó
Szakmailag az egyik pozitív tulajdonságának tekintettem mindig is, hogy rendkívül precíz és következetes volt, ezen tulajdonságai pedig kiváló emlékezőtehetséggel párosultak. Kivétel nélkül emlékezett az előző órákon nyújtott teljesítményünkre, a pozitívumokra és negatívumokra egyaránt, ezeknek megfelelően építette fel a tanórák anyagát. Mindegyik növendékének kötelező volt beszerezni egy kisméretű füzetet a félév elején, amibe részletes jegyzeteket, illetve emlékeztetőt készített számunkra, az utolsó oldalon pedig 12 pontba volt szedve (I/a-I/b…III/d), milyen módon, ujjrenddel, ill. technikával kérte a skálákat. Hozzáteszem: pályafutásunk elején mindenki jót mulatott ezen, gyerekesnek, fölöslegesnek voltak titulálva, de a szakiskolás évek végén bebizonyosodott, hogy aki komolyan vette, sok haszna származott belőle. Hihetetlen türelme volt például az ujjrendek beírogatásához, többször órákat szánt rá, mert rendkívül fontosnak tartotta – úgy gondolom, helyesen – és ennek számonkérésében is következetes volt, rögtön meghallotta, ha nem stimmelt Mindannyiunkat magázott és a vezetéknevén szólított, ami – gyerekként – nem kis mosolyt csalt az arcunkra, főleg ha a másik nevét hallottuk tőle. Alapvetően nyugodt jelleme, járása és a nevetése maradt meg leginkább. Minden évben megünnepeltük a névnapját, amire hoztunk magunkkal valami apróságot: sütit, ropit, üdítőt. Persze mindig annak a növendéknek az órája alatt volt a „buli”, aki aznapra kevésbé készült. Emlékszem, az autója elején egy óriási bikaszarv díszelgett, és ha dudált, „ökörbőgést” lehetett hallani. Mindenki tudta, hogy mikor érkezett meg Jenő bácsi…
Szilágyi Valéria
Sára Jenő Tanár Úrral, Jenő bácsival 40 éve találkoztam először. Négy éves voltam, óvodás, ő nagyjából harmincnégy. Apám (Eszlári Egon) főállású bohém, mellékállásban sebész, aki Szabó József zeneszerző, zongoravirtuóz tanítványa volt és bárzongoristaként dolgozott hosszú évekig. Zenerajongó belgyógyász Anyukámmal, Barabás Verával együtt vittek büszkén az első zongoraórára a művésztanárhoz, aki Bécsben nyert nemzetközi zongoraversenyt. Jenő bácsi betölti gyermekkorom és fiatalságom emlékét, most is jelen van annyi év után. Az első pillanattól csodáltam, felnéztem rá. Volt benne valami megfejthetetlen titok. Goldberg Nagy Róbert és Kollonay Zoltán voltak abban az időben a nagy és sikeres tanítványok. Jenő bácsi minden órát úgy tartott, mintha azon az egy órán múlna az életünk. Nagyon szigorú volt. Éjszakánként bezárt a zeneiskolába, mert nem gyakoroltam eleget, ő közben tollas edzést tartott az NYVSC- ben. Mindig figyelmeztetett, nem enged ki az edzés után sem, ha nem úgy játszom, ahogyan ő szeretné. Nem voltam sem csalódott, sem dühös. Büszke voltam arra, hogy a „Ki mit tud?” győztes Nagy Robi mellett én lehetek „lakat alatt”. Egyik éjszaka áramszünet volt az iskolában és Robi – aki 4-5 évvel volt idősebb nálam – átszökött a termembe, hogy ne féljek. Holdfény szonátát játszott. A Presto agitato zárótétel közepén viharzott be Jenő bácsi és mi reszkettünk, mit fog szólni, mert nem ezt kellett volna gyakorolni. Robi volt az első áldozat, de olyan gyönyörűen zongorázott, hogy Tanár Úr már nem tudott ránk haragudni. Ritkán volt elégedett, mert a jónál mindig volt tökéletesebb. Precíz volt, szigorú, lelkiismeretes és maximalista. Szerette volna, ha a gimnáziumot magántanulóként végzem, és zongorista leszek. Kamasz voltam és lázadó, eszem ágában sem volt egész nap egy lakásban ülni és gyakorolni. Később nagyon sajnáltam, hogy nem hallgattam rá. Érzékeny művész volt és karizmatikus egyéniség. Ő volt az egyetlen tanárom, akit mindig vittem magammal, a szívemben, aki mindenhova elkísért, és akitől a zene szeretetén kívül a legfontosabb útravalót kaptam. Ő tanított meg arra, hogy a dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül. Megtanított látni a láthatatlant. Megtanított arra, hogy nem érdemes mást csak a legtöbbet. Sára Jenő Tanár Úrnak köszönhetem, hogy a 14 éves fiam Fülöp Dániel, az emlékére rendezett XIII. Országos Zongoraverseny döntőjében zongorázhat. Mert miatta tettem tűvé a főváros zeneiskoláit, hogy egy olyan tanárt találjak, amilyen az én életemben Jenő bácsi volt. Aki a fiamat nem csak zongorázni tanítja magas szinten, de képes arra is, hogy az életnek nevezett labirintusban kézen fogva vezesse. Aki karizmatikus, kissé különc és titokzatos, maximalista, és rendszerint ketté akarja hasítani a gyereket vagy kidobni az ablakon, de a belőle áradó szeretet mindig viccessé teszi ezeket a mondatokat. És ha az illető a világ leghíresebb múzsájának, Alma Mahler Schindler zeneszerzőnek közeli rokona az csak egy újabb különlegesség. Így vezetett el képzeletben Sára Jenő Tanár Úr a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolába, Sármai József Tanár Úrhoz. És így hozta el Sármai József Tanár Úr a Sára tanítvány gyerekét az emlékére rendezett Országos Zongoraversenyre.
Akit én szerettem, az nem halt meg soha
Tehát hogyha bárki kérdi, mit is mondanék Róla:
Azt felelném: a múltból jövő Küldött volt, a Jövőnek rugója
Ha csak kis időt kap még, felhúzódna a jövőnek rolója.
Eszlári Orsolya
Olyan ember és tanár volt, akiben megvolt az a képesség, hogy növendékeit osztállyá, közösséggé kovácsolja. Egy valóságos iskolán belüli „családot” hozott létre maga körül. Annak ellenére, hogy nem volt könnyű ember és mára nem értek egyet sok elvvel, amit zenepedagógusként magáénak vallott mégis szerettem hozzá járni és kedveltem is őt. Jó szívvel emlékszem vissza az ő növendékeként eltöltött évekre.
Kádár Csilla
Egyike vagyok azoknak a Sára Jenő növendékeknek, aki már a zeneiskolát is nála végezte. Akkor engem nagy büszkeséggel töltött el, hogy bekerülhettem az osztályába. A Tanár Úrnak megvolt az a képessége, hogy a növendékeit gyakorlásra ösztönözze. Jellemző volt, hogy minden iskolai szünetben Sára Jenő tanítványok gyakoroltak a középiskolában. Nem csupán azt érte el, hogy gyakoroljunk, hanem azt is, hogy a növendékekből egy kis közösség alakuljon ki, akik a Tanár Urat közösen köszöntötték fel névnapján. Szerettem az osztályába járni, sokat tanultam az óráin, örülök, hogy Sára Jenőnél tanulhattam.
Kádár Judit
Nehéz Sára Jenő Tanár Úr – vagy, ahogy mi, növendékei hívtuk, Jenő bá’ – személyiségét, emberi-tanári nagyságát, egyedülálló karakterét néhány gondolatban összefoglalni. Engem kilenc évig tanított, úgy tekintettem rá, mint második apámra, de tudom, hogy ezzel nem voltam egyedül a növendékei között. Bár szigorú volt – nála nem lehetett nem gyakorolni -, de legtöbbünknél sikerült elérnie, hogy a szorgalmas gyakorlás a mi akaratunkból legyen. Azt gondolom, a hivatástudat elemi fontossággal bírt nála. Azt vallotta, hogy aki nem rendelkezik egy jó értelemben vett belső kényszerrel, ami erre a pályára tereli és gyakorlásra ösztökéli, az ne akarjon zenész lenni. Tanításának másik fontos vezérelve a rendkívül koncepciózus munka, mely évek múltán azt eredményezte, hogy mire befejeztük nála a tanulmányainkat, annyira megalapozott minket, mind technikai, mind zenei szempontból, hogy a későbbiekben könnyedén elboldogultunk. A műhelymunkája kivételesen igényes volt. Rendkívül fontosnak tartotta a technika képzést, ennek érdekében például saját három nagy részből álló skálát hozott létre, mindegyik résznek további a,b,c,d pontja volt. Minden zongoraóra skálával indult, és ha például az egyszerűnek tűnő lassú, külön kezes legato skálát nem pontos billentéssel, illetve nem szép, magvas, igényes hangon szólaltattuk meg, annak ő finoman fogalmazva nem örült. Nem volt ritka, hogy az egész zongoraóra hangulatára rányomta a bélyegét, ha a skálát nem megfelelő igénnyel vezettük elő. Ám nemcsak a technikai megvalósítás volt fontos. Ugyanekkora igényt támasztott a szuggesztív zenei előadás, művészi kifejezésmód, a megfelelő billentéskultúra, a jó stílusérzék kialakítására. Nem volt meglepő, ha egy órán csupán néhány ütemmel foglalkoztunk. Szorgalmazta a jó ízlést, mely akár még odáig is kiterjedt, hogy éppen milyen ruhát viseljünk, különösen egy fellépés alkalmával. Említettem a szuggesztív zenei előadást, művészi kifejezést, ennek kapcsán eszembe jutnak a szavai: „Színpadon zenélni egy lelki sztriptíz, lelki lemeztelenítés. A zongoristának ki kell tennie az emberek elé a dobogó szívét”. Ugyanakkor vallotta és tanította, hogy muzsikálni hideg ésszel, meleg szívvel kell. A tudatos gyakorlásra nevelt. Emlékszem, egyszer kirakott a terem falára egy gondolatot, amit ő talált ki, de egy latin fantázia név mögé álcázta – hát igen, a humor is egy jellegzetes vonása volt – mely így szólt: „A zene ott kezdődik, ahol az ész már elvégezte”. Ez a kiírás egyébként évszámot is tartalmazott, viccesen, stílusosan a saját születési évét írta a kitalált latin név alá, a halálozási dátum nyitott volt. Ma már sajnos odaírhatnánk. Mindenesetre én hálás vagyok az égieknek, hogy nála tanulhattam. Azt hiszem, ezt sokunk nevében mondhatom, és a magam részéről igyekszem továbbörökíteni a tőle tanultakat.
Anducska Katalin
Kedves „Jenő bá”!
Örömmel gondolok vissza a tanár úrral töltött zongoraórákra, melyeket 5 éven át élvezhettem. Visszaemlékezve még mindig hallom a mély orgánumú nevetését, ahogy biztatta a növendékeit és mindig kiállt mellettük. Segítette őket szakmai fejlődésükben szabad idejét, hétvégéjét is feláldozva! Nekem mindig este 8-ig (néha 9-ig) volt órám és utána még haza is vitt a régi Trabantjával, amik felejthetetlen élményűek voltak (még most is nevetek, ha rágondolok!). Köszönöm, hogy biztató segítségével ilyen sok kottát megvásárolhattunk, amit mai anyagi körülményeinkben biztos nem tehetnénk meg! Zongoristáinak a lelki világával is foglalkozott, sokat beszélgetett velük bármilyen témakörben. Sajnos egy valamitől nem tudott megválni, ami az egészségi állapotának sem kedvezett: a cigarettától! Mindezt persze feledteti az a számtalan tehetséges zongorista, akik az ő keze alól kerültek ki. Szerintem mindenkinek meghatározó volt az életében! Voltak persze sírások is, de azok is elengedhetetlenek fejlődésünk szempontjából. Szeretettel gondolok vissza rá!
Hétyné Ficsor Erika